- Meghalsz magadtól, vagy megöljelek?
- Hogy mi?
Peter szemei elkerekedtek, s egy tétova pillanatig meg voltam győződve arról, hogy a képembe röhög. De szerencsére nem tette. Pontosabban: szerencséjére. Nem az a fajta voltam aki viccel és főleg nem az aki nem torol meg egy képen röhögést.
Peter Jacob a listán volt, de nem akartam megkínozni, sőt megölni sem. De hát mit tehettem volna. Az írás kötelez. Aki a papíromon szerepel így vagy úgy, de meghal.
Ezt persze ő nem tudhatta, ahogy a többi szerencsétlen sem. Bár nevezhetném őket szerencsésnek is, hiszen az én listámon szerepeltek, ami a kiváltságosok helye volt, azoké akik még élhettek volna, csak épp mást dobott a rendszer.
Peter felszegte az állát, a szája szegletében megrándult egy izom. Láttam rajta, hogy erőnek erejével igyekszik visszatartani azt a mosolyt.
A mosoly.
Igazán ingerlő tud lenni. Jön egy árny közli, hogy meghalsz, te meg csak mosolyogsz. Nem akarod elhinni. Ajánlatot kapsz egy kellemes végre, de még mindig csak mosolyogsz... Hát nem dühítő?
Dehogyisnem!
Ahogy az a nyamvadt pofán röhögés is. Volt aki még a hasát is fogta. Na ő tényleg szerencsétlennek mondhatta magát az azt követő pár órában.
- Megismételnéd? - Peter hangja tisztán csengett, s örömmel konstaláltam, hogy annak a nyavalyás kis mosolynak még az árnyéka is eltűnt az arcáról.
- Meghalsz magadtól, vagy megöljelek? - tettem fel újra a mindent eldöntő kérdést, miközben egy tőrt nyújtottam feléje.
- Nem is tudom. - A pillantása egy pillanatra elhomályosult. - Hogyan járok jobban?
Megrántottam a vállam. Mégis honnan tudhattam volna milyen módon akar a túlvilágra jutni. Volt aki öklendezni kezdett a gondolttól, hogy megölje magát, volt aki megköszönte a lehetőséget. Nem voltam én gondolat olvasó, hogy belelássak egy emberi lélek rejtelmeibe. Kinek így, kinek úgy.