Semmi

Úgy érzem, lebegek a semmi felszínén, miközben a valami egyre csak távolodik tőlem...
Nulla. Ennyivel tudnám jellemezni jelenlegi önmagamat. Nulla életerő, nulla életkedvvel spékelve, nulla szerencse tejszínhabbal a tetején. Lemerültem. Úgy érzem nincs tovább, minimum nyolc órán át, amíg kialszom magam. Bár most úgy érzem, ha egy évet aludnék sem tudnám kipihenni maga.
Hát majd meglátjuk. Azért megpróbálom.

Erdő

Sötét volt és hideg. Az erdő kihaltan, magányosan várt rám, hogy végre befogadhasson. Nem tétováztam. Magabiztosan haladtam előre, zsebemben a tőrrel, mely elhivatottságomat jelképezte. Már nem kellett sok hátra, hogy én is közéjük tartozzak, egy legyek velük.
A magas fák árnyékában biztonságban éreztem magam. Éjszaka nem sokan látogatták az erdőt, az átlag falusiak féltek a sötétben. Ők nem tudhatták, hogy az árnyak amiktől rettegnek, akár a hasznukra is fordíthatóak, segítségül hívhatóak a bajban. Ahogy a négy elem is, melyek meghatároznak minket.
Föld.
Tűz.
Levegő.
Víz.
Egytől egyik fejet hajtanak előttünk, ha azt kérjük. Nem ellenkeznek, nem lázadnak, teljesítik amit kérünk. Ahogy azt elvárjuk, ahogy azt kell.
Ahogy egyre beljebb jutottam az erdő sűrűjében, megpillantottam a halvány piros derengést, mely célom helyét jelölte. Nem téveszthettem el.
Szívem hevesebben kezdett verni, torkom összeszorult. Ökölbe szorítottam a kezem, mély levegőt vettem, s megszaporáztam lépteimet. Talán tíz méternyire lehettem a máglyától, mikor éles sikoly szelte ketté az erdő csendjét. Futásnak eredtem, s mikor kiértem a tisztásra, minden világossá vált.
Újabb sikoly, égett hús bűze, elkeseredett arcok, bosszúszomjas tekintetek.
A boszorkány máglyán három asszony égett. Mindegyikük falubeli, mindegyikük boszorkány. A tanítóim, pártfogóim, társaim. A többi boszorkány felszegett állal várta a sorsát. Nem menekültek nem tiltakoztak. Átható pillantással figyelték társaik halálát, beletörődve sorsukba.
Megzavarodva figyeltem a jelentet, nem vettem észre, hogy körbe vettek. Hárman ugrottak rám, teljesen felesen. Tudtam, hogy megpecsételődött a sorsom. Nem tiltakoztam, már akkor beletörődtem, mikor megéreztem az égett hús szagát. Tudtam, hogy ez a sors vér rám is.
A három férfi közül az egyik durván megütött, míg másikuk összekötözte a kezeimet, majd a többiek kómellé vezetett.
A boszorkány égetést tartó falusiak arcát fekete kendő takarta. Nem lehetett felismerni őket.
Rettegtek a bosszútól.
Míg a boszorkányok szemében bosszúvággyal szennyezett nyugalom csillant, addig az égetőkében nyugtalan félelem. Volt aki teljes testében remegett, többen befogták a fülüket, hogy ne hallják a halál sikolyokat, s voltak akik még a fejüket is elfordították. Nem bírták elviselni a látványt, vagy lehet, hogy csak nem tudtak megbirkózni a tudattal, hogy részt vettek ebben a borzalomban.

Eső

Lassú, komor, sötét éjszaka volt. A megfáradt esőcseppek fájó koppanásokkal jelezték, hogy részt vesznek az élet körforgásában, miközben a szél finoman lengette a fűzfák könnyedebb ágait.
Minden lassú volt, és kimért. Ahogy az apró cseppek elérték az ablakot... Szinte éveknek tűnt, mire az égből a szilárd építményig jutottak. És a szél; a nyughatatlan, most mégis gyengéd nyugati szél is csiga lassúsággal végezte dolgát, mintha belefáradt volna az életbe.
Ahogy én.
Ő velem szemben ült, egy kényelmetlen konyhai széken, és nézett. Csak nézett. Bársonyos, átható tekintettel, melyből sugárzott egy számomra ismeretlen érzés, amit valaha tán ismertem, de ami azon a napon már teljesen idegen volt számomra.
Ő mégsem engedett. Fogva tartott, mintha tudná, mi játszódik le bennem. Mintha ismerné a gondolataimat... És lehet. Lehet, hogy tudta, lehet, hogy meg akarta változtatni. Kitartóan, rendíthetetlenül, mindörökké. Hitt bennem, pedig nem érdemeltem meg. De ezt Ő nem tudhatta. Hogyan is tudhatta volna, mikor csak emberi oldalamat ismerte. Azt az oldalamat, ami már csak halványan rémlett nekem, amit megjátszottam, miközben már nem létezett.
Amikor a szemébe néztem, tudtam, hogy jól csinálom. Sikerült fenntartanom az emberi, jóakaratú hölgy szerepét, miközben belülről a pokol égetett.
Ő nem tudhatta, mégis sokszor az volt az érzésem, hogy tudja. Mi másért nézett volna rám ilyen erős akarattal. Sugárzott róla, hogy valamit akar. Valamit, amit nem mondott ki, amit talán nekem kellett volna kitalálnom.
De nem tettem. Én már le mondtam róla. Elnyomtam minden idegen érzést, ami hozzá kötött. Ellöktem magamtól, s így nem volt nehéz megtenni.
Csak egy pillanat volt az egész. Egy cseppnyi fájdalom.
Vörös patak indult meg lefelé, s vette birtokba a padlót. Vékony csíkokban tekergőzött, művészien beszőve az egyhangú talajt a lábam alatt.
A kést visszasüllyesztettem kabátom zsebébe, majd kiléptem az esőbe, magam mögött hagyva emberségem utolsó nyomait; a lányt, aki egykor voltam, s aki már soha többé nem leszek.

Írni, vagy nem írni...

Napló, mint az ember féltve őrzött gondolatainak könyvecskéje, mely ha megfelelően működik - vagyis rendesen eldugom - nem beszéli el fűnek fának a titkaimat.
Na de mégis? Van értelme felesleges sorokat kaparni egy lapra, amit rajtam kívül úgysem lát senki sem? Ha kiírom magamból jobb lesz. Aztán rosszabb, mikor illetéktelen kezekbe került. Kivéve ha kódoltan írok. Pl.: Ma a P. betűs fedőszóval ellátott egyén, akinek nem mondjuk ki a nevét rámszegezte mindent elsöprő tekintetét, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Ez vagy azt jelenti, hogy fülig szerelmes vagyok egy sármos fiúba, vagy az egyik picsa a suliból kinézett magának mert kedves vagyok, szép és aranyos, és ezért meg akar verni.
Szerintem egyet értünk abban, hogy az első fordítás valószínűbb.
És eddig rendben is. Fogom a könyvet, saját nyelven írok. Tuti, hogy csak én értem. Vagy még én sem. Mi van, ha olyan jól kódolom a gondolataimat, hogy végül én magam sem tudom kibogozni, hogy mi a fenét is akar jelenti, hogy "ma P. hú!"
Heh??
Ma a P. betűs egyén azt mondta hú. Vagy hú, de dögös volt. Hú, de megvertem volna. Hú, de húha volt a szitu ami kialakult...
Na akkor mi van? Hát ez! Van egy rakat gondolatom, amit kipakoltam a fejemből, és amiről már azt sem tudom mit jelent. Na akkor meg mi értelme az egésznek?
Hát ez egyszerű! :) Kiadni magunkból mindent ami csak lehet, hogy végre megnyugodhasson szeszélyes lelkünk, és ne legyen tele a fejecskénk felesleges gondolatokkal, amikkel úgysem tudunk mit kezdeni.
Ezen kijelentés fényében pedig, az eddigi csacsogásom ami azt próbálgatta boncolgatni, hogy érdemes e naplót írni, teljesen felesleges. 
Tehát írjuk ki magunkból a felesleget - meg akár a többit is -, és könnyebbüljünk meg! Csak aztán ne csodálkozzunk, ha üres fejünkben már csak efféle gondlatok terjengenek: P. ma nagyon hú! Én meg paff.

:D :D

Tortilla

Újfent sikerült megállapítanom, hogy a sötét+hideg+Én kombináció összeférhetetlen, és ha mégis megtörténik eme borzalmas történés annak kellemetlen következményei vannak. Példának okáért ma egy fél zacskó tortilla volt a következmény.

Nem elég, hogy húsz szorongással teli percet vártam a buszra, hazaérve még nasiztam is, amit kivételesen a borongós, ködös sötétségtől való félelmemre fogok.

És most, mivel megszegtem a nem eszek nasit szabályt, és még mindig bennem van a félsz, kiderítem, hogy a jóga DVD tényleg olyan hatásos e, mint azt az ismertetője írta. Bár ha nem, akkor sem tudok mit tenni. Valamit kezdenem kell magammal ami nem lustálkodás vagy főzés, és semmi képpen sem Rubint Rékára való tornázás... Tegnap ugyanis túlzásba vittem, és akárhányszor Réka azt mondta HÚHA!, nekem valamiféle szitokszó, vagy fájdalmas nyögés hagyta el a számat... Ezt ma inkább mellőzöm.