Eső

Lassú, komor, sötét éjszaka volt. A megfáradt esőcseppek fájó koppanásokkal jelezték, hogy részt vesznek az élet körforgásában, miközben a szél finoman lengette a fűzfák könnyedebb ágait.
Minden lassú volt, és kimért. Ahogy az apró cseppek elérték az ablakot... Szinte éveknek tűnt, mire az égből a szilárd építményig jutottak. És a szél; a nyughatatlan, most mégis gyengéd nyugati szél is csiga lassúsággal végezte dolgát, mintha belefáradt volna az életbe.
Ahogy én.
Ő velem szemben ült, egy kényelmetlen konyhai széken, és nézett. Csak nézett. Bársonyos, átható tekintettel, melyből sugárzott egy számomra ismeretlen érzés, amit valaha tán ismertem, de ami azon a napon már teljesen idegen volt számomra.
Ő mégsem engedett. Fogva tartott, mintha tudná, mi játszódik le bennem. Mintha ismerné a gondolataimat... És lehet. Lehet, hogy tudta, lehet, hogy meg akarta változtatni. Kitartóan, rendíthetetlenül, mindörökké. Hitt bennem, pedig nem érdemeltem meg. De ezt Ő nem tudhatta. Hogyan is tudhatta volna, mikor csak emberi oldalamat ismerte. Azt az oldalamat, ami már csak halványan rémlett nekem, amit megjátszottam, miközben már nem létezett.
Amikor a szemébe néztem, tudtam, hogy jól csinálom. Sikerült fenntartanom az emberi, jóakaratú hölgy szerepét, miközben belülről a pokol égetett.
Ő nem tudhatta, mégis sokszor az volt az érzésem, hogy tudja. Mi másért nézett volna rám ilyen erős akarattal. Sugárzott róla, hogy valamit akar. Valamit, amit nem mondott ki, amit talán nekem kellett volna kitalálnom.
De nem tettem. Én már le mondtam róla. Elnyomtam minden idegen érzést, ami hozzá kötött. Ellöktem magamtól, s így nem volt nehéz megtenni.
Csak egy pillanat volt az egész. Egy cseppnyi fájdalom.
Vörös patak indult meg lefelé, s vette birtokba a padlót. Vékony csíkokban tekergőzött, művészien beszőve az egyhangú talajt a lábam alatt.
A kést visszasüllyesztettem kabátom zsebébe, majd kiléptem az esőbe, magam mögött hagyva emberségem utolsó nyomait; a lányt, aki egykor voltam, s aki már soha többé nem leszek.