- Meghalsz magadtól, vagy megöljelek?
- Hogy mi?
Peter szemei elkerekedtek, s egy tétova pillanatig meg voltam győződve arról, hogy a képembe röhög. De szerencsére nem tette. Pontosabban: szerencséjére. Nem az a fajta voltam aki viccel és főleg nem az aki nem torol meg egy képen röhögést.
Peter Jacob a listán volt, de nem akartam megkínozni, sőt megölni sem. De hát mit tehettem volna. Az írás kötelez. Aki a papíromon szerepel így vagy úgy, de meghal.
Ezt persze ő nem tudhatta, ahogy a többi szerencsétlen sem. Bár nevezhetném őket szerencsésnek is, hiszen az én listámon szerepeltek, ami a kiváltságosok helye volt, azoké akik még élhettek volna, csak épp mást dobott a rendszer.
Peter felszegte az állát, a szája szegletében megrándult egy izom. Láttam rajta, hogy erőnek erejével igyekszik visszatartani azt a mosolyt.
A mosoly.
Igazán ingerlő tud lenni. Jön egy árny közli, hogy meghalsz, te meg csak mosolyogsz. Nem akarod elhinni. Ajánlatot kapsz egy kellemes végre, de még mindig csak mosolyogsz... Hát nem dühítő?
Dehogyisnem!
Ahogy az a nyamvadt pofán röhögés is. Volt aki még a hasát is fogta. Na ő tényleg szerencsétlennek mondhatta magát az azt követő pár órában.
- Megismételnéd? - Peter hangja tisztán csengett, s örömmel konstaláltam, hogy annak a nyavalyás kis mosolynak még az árnyéka is eltűnt az arcáról.
- Meghalsz magadtól, vagy megöljelek? - tettem fel újra a mindent eldöntő kérdést, miközben egy tőrt nyújtottam feléje.
- Nem is tudom. - A pillantása egy pillanatra elhomályosult. - Hogyan járok jobban?
Megrántottam a vállam. Mégis honnan tudhattam volna milyen módon akar a túlvilágra jutni. Volt aki öklendezni kezdett a gondolttól, hogy megölje magát, volt aki megköszönte a lehetőséget. Nem voltam én gondolat olvasó, hogy belelássak egy emberi lélek rejtelmeibe. Kinek így, kinek úgy.

Ha visszagondolok az elmúlt időre, végig veszem az eseményeket, megvizsgálom a tetteimet, azok következményeit, sokszor úgy érzem valaki más életén töprengek. Nem a sajátomén. Mintha egy könyv főhősnőjének suta kis életén agyalnék, miközben a sajátom úgy elsuhan mellettem, hogy észre sem veszem.

Hamar kiderült, hogy sajátos külleme sajátos, de egy cseppet sem ellenszenves jellemet takar. Egymás között csak imádni való lánynak hívtuk.

...

Elengedtem, mert azzal ámítja magát, hogy neki így jó. Én pedig azt szeretném, hogy neki jó legyen.
Én csak a felszínen lebegek, de ő már rég a víz alá bukott. Ő sokkal többet veszíthet... Legalábbis azt hiszem.
Én... Én csak játszottam és most, hogy ő elrontotta olyan vagyok mint egy durcás kisgyerek. El fog múlni, ahogy mindig.
Nem keresem, mert ezt kérte, mert azt hiszi, így könnyebb lesz elszakadni...
És én azt tiszteletben tartom.

Sötét, nyirkos éjszaka. Ha a félelem szó oly sok évvel nem veszett volna ki az aktív szókincsemből a bizalom és barátság szavak kíséretében, valószínűleg ezzel és ehhez hasonlatos szavakkal illettem volna azt bizonyos pillanatot, az azt követőket pedig talán még ezeknél is hangzatosabbakkal.
A cipőm talpa alatt néha megreccsent egy gally vagy zizegett néhány levél, de ezeket leszámítva az erdő néma volt. 

- Félsz?
A leheletétől megborzongtam, s ez a borzongás az egész testemet hatalmába kerítette. Körbevont, a magáévá tett, lebénított.
- Félnem kellene? - A hangom remegett, éreztem, hogy az ajkaimból kifut a vér, elhidegül.
- Lehet, hogy jobban tennéd. - Duruzsolta, miközben a hátam mögé lépett, s végig futtatta ujjait a gerincem mentém. Érintése nyomán a jeges borzongás helyét forróság öntötte el. Biztosra vettem, hogy elpirultam.

Éles pengék

A helyzet elvadult. Éles kések, dobócsillagok és egyéb, számomra beazonosíthatatlan suhanó fegyverek kereszttüzébe kerültem. Olyan gyorsan suhantak el mellettem, hogy nem volt időm megfigyelni melyiket ki dobta, s melyik kit sebzett meg, vagy talált szíven.
A suhanó halálhozók elől a földre vettem magam, s kúszni kezdtem. Az, hogy valaki rámtapos kevésbé fájdalmas opcióként lebegett a szemem előtt, szemben a halálos kimenetelű szíven szúrással, amihez aznap semmi kedvem nem volt. Ezért inkább meghúztam magam az egyik asztal alatt, s figyeltem ahogy nehéz testek zuhannak a padlóra.
Az egyik lány épp előttem esett össze, miután egy nagyobb méretű konyhakés - amit feltételezem az egyik fegyvertelen tag a pult mögött talált -, a gerincébe fúródott. Már azelőtt meghalt, hogy elérte volna a földet, ezért hát fennakadt szemeivel találtam szembe magam, miközben lassan a padló minden négyzetcentiméterét elérte a különböző testekből csordogáló, vagy épp vízesés módjára ömlő vér.

Bármikor...

Tudtam, hogy vissza fog térni. És láss csodát: visszatért!
Nem vesztegette az idejét. Már a legapróbb varázslatával leleplezte magát, így nem volt nehéz dogom, csak követtem az illatát.
Minden Boszorkány ugyanazt a mágiát használja. Alapjaiban. Amikor magukba fogadják az általuk "Földanya ajándéka"-ként számon tartott erőt, az megváltozik, az őt birtokló Boszorkány képére formálódik, egy lesz vele. Örökre. Ha egy Boszorkány a Mágiáját használja nyomot hagy a világban. A Fejvadászok látják, jómagam érzem az illatát. És Rosey illata összetéveszthetetlen. Sötét, kesernyés, mégis édes. Tökéletes egyveleg, mely rossz kezekbe került.
Két variáció áll fent. Sietek, elkapom, megölöm, vele halok. A másik, a számomra annyira már nem kecsegtető: elkések, egy fejvadász öli meg, örökké élek.
Nem volt időm késlekedni. Lépnem kellett.